Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sértő Kálmán

2012.01.09

 "Százezer Istent megtagadna,

Amilyen lélek,vihardallal,

Egész világnak neki menne,

A magyarért a magyarral...."

 

 

porte01.jpg

 

 

Sértô Kálmánról (1910–1941) korunk magyarja jó, ha hallott, noha a magyar líra klasszikusa. Egy gyáva, magyartalan kor azonban elfelejtésre ítélte. Élete hôsies küzdelem volt a nemzetidegen sajtóhatalom ellen, amely  bitorolta a hatalmat akkor.

 

 

Kívánság

Ott egyem meg a harcmezőn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hősen, az Úristen előtt...

Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán...

 

 

3162878494_12c2bfe0b2.jpg

 

 

 ÜZENEM !

Egyszer mindenért felelni kell,
egyszer minden számadásra kerül,
mert él még bennünk a törhetetlen hit,
hogy nem mindég a szemét marad felül...


Bár ma még csak káromkodni hajt is
a tehetetlen, meddő akarat,
megmozgatja a nehéz hidakat is
az ár ereje, ha gátja szakad.


Pedig egyszer ez is bekövetkezik,
elsodor megfontolást, józan okot
a megalázott szívben égig lobbant harag.
S a legény, ki eddig dallal szórakozott.


A virágban terhes réteken,
a gazda, aki izzadva kapált,
az asszony, aki kenyeret dagaszt:
eljön kiosztani a megérdemelt halált!


Egyszer minden mocskos patkányra
rászakad az örök rémület,
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok,
tudjátok meg: nincs könyörület! . . .


Kérges markunk ököllé duzzad,
fáradt szemünk mintha villám volna,
s megismeri büszke úrmagunkat,
kifosztott fajtánk minden árulója .


 

 

 

 

 

                                                       UTOLSÓ ROHAM
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Egy ugrás és a nyakukon leszünk,  
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még, 
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Mindent elsöprő lángot lehelünk, 
Jaj annak, akit felkap fogsorunk, 
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk, 
Szentkardos hadúr vezényel nekünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Villámokat szül lobogó szemünk, 
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll, 
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Fogcsikorgató kérdezők leszünk, 
Széttépték azt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Völgybe hegyeket temet a szelünk, 
Lángba borul az arcunk, a karunk, 
Mi lángseregek, magyarok vagyunk, 
Hetvenhét világ jöhet ellenünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk, 
Az Isten reszket, elbújik a Nap, 
Bocskoros sereg a fűbe harap, 
Elvett jogokat százszor elveszünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk
 
Mikor utolsó rohamra megyünk, 
Nem lehet többé cicázni velünk, 
Barikád hasad, hajránk, ha dörög, 
Tolvajok fodros vére hömpölyög, 
Hörgésekre csak tűzzel felelünk, 
Mikor utolsó rohamra megyünk...


Magyar Álom

Én szeretném, ha: láthatnék már szépet,
Élni kezdene a haldokló élet,
Erõre kapna a rogyni kezdésünk,
És végtelennek ígérkezne végünk.

Bár eltüzeltük pusztai dudánkat,
Angyalsikolyos esti furulyánkat,
De nem változtunk, szenny nincs rajtunk semmi,
Vissza kell volt sorsunkba menetelni.

Még most tipegünk, lecsapott a vállunk,
Intõ csillagok fényére vigyázunk,
Duna és Tisza szalagjára nézünk,
A víztükörben bús árnyakat érzünk.

Pedig mi bennünk borulnak az árnyak
Álmunkra csak a csillagok vigyáznak,
Õszülõ hajunk lombszétterülése,
Kócosan hull a szeretõnk szívére.

Magyar álom a mi álmunk világa,
Magasra nõve borul a világra,
Hogy mindenki legyen egyszer alattunk,
Ha a növésben eddig lemaradtunk...

3162186877_680b14e030.jpg