Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jantyik János „Suttogó” versei

2012.01.01

Ha hív a hazám,

Én hallom a hangját,

Látom a könnyét,

És érzem a búját.

Mert könnye a könnyem,

Átka az átkom,

Földje lesz sírom,

Sorsa a sorsom.

 

 

Adjon az Isten – Szebb jövőt!

 

 

Talán meggyengült hitemért büntet így az Isten,

Hogy ott leszek majd koldus, hová úrnak szültek engem,

Talán olcsó a vérem, hogy ilyen olcsón eladtak,

A saját hazámban: szolgának, rabnak.

 

Talán el kéne fordulnom, mintha nem velem történne,

Mintha a magyar, még ennyit sem érne,

És írnom is kár, verset rég nem olvas senki,

Egy költő már kevés, e népet harcba vinni.

 

Talán kussolnom kéne, és bujdokolva élnem,

Vagy tagadni, mocskolni, hazámat és népem,

És el kellene tűrnöm, örülnöm a koncnak,

Amit széttépett hazámból, a talpam alatt hagytak.

 

Talán jelenem, és jövőm, rég kőbe van vésve,

És nem vagyok méltó, sem jóra, sem szépre,

Talán éppen annyit érek, amit értem adtak,

És nem jár igazság, a maradék magyarnak.

 

Talán szenvedni születtem, népek kapcájának,

Hogy mindentől megfosztva, mások útján járjak,

Talán akad még egy ösvény, ha az igaz utat járom,

Talán megadja az Isten, ha szebb jövőre vágyom.

 

 

Behívó

 

 

Ha eljön a nap, és hazámért az életem kell adnom,

Ne kételkedj testvér, én tálcán odanyújtom!

Mert vérem minden cseppje, mi e drága földért fakad,

Azt fogja hirdetni:

Hazám, népem szabad!

 

De ha te úgy érzed, maradj csak otthon,

Ha rettegve félsz, nincs helyed a fronton,

Ha jövődnél jobban félted a jelent,

És hazádnak sorsa semmit sem jelent,

Ha semmit sem számít hited, és véred,

És életed inkább szolgaként éled,

Mert saját utad helyett, a másokét járod,

Ha gyermekednek is, ezt a jövőt szánod,

Ha így van, így érzel: maradj csak otthon,

Ha kell, én a vérem majd érted is ontom!

 

Ne ejts könnyet értem, ha majd síromnál megállsz,

Most tedd ki a zászlót, lássák, hogy te hol állsz!

Ne engem sirass, én vállaltam a sorsom,

Sírj te csak magadért, akit nem véd már az otthon!

Magadat sirasd, kinek gyarmat lesz hazája,

Hitedért sírj, ami porba lett gyalázva!

A fiadat sirasd, kinek az lesz a sorsa,

Hogy apja gyávaságát, a vállain kell hordja!

 

 

 

 

Bár tudnék úgy írni…

 

 

Látom, nekem kell megírom, hogy mi vár most e népre,

Jósolnom vészt, s halált, koldusra, szegényre,

Kit most úgy ver a sorsa, hogy recseg a csontja,

Kit úgy fal a bánat, mint földet a bomba.

 

Vagy mondjam, hogy jól van, nem szólok én sem?

Nem győzhetem meg szóval, kit nem győz meg a vér sem,

Csak nézzem el némán, gyáván, és léhán,

Ahogy öli a jót, egy pokoli járvány?

 

Vagy úgy mondjam el, ahogy vállamra rakták?

Hogy hazáját kabátként a magyarra szabták,

Hogy széthordták kincseink világ csavargói,

És mindezt csak azért, mert nem mertünk szólni?

 

Mondjam, hogy éhezem, hogy házamban is fázom?

Hogy jó anyám szemében a bánat lázát látom,

Hogy mosolya elkopott, és eltűnt minden álma,

Hogy úgy vár a halálra, mint más a messiásra?

 

Elmondjam azt is, hogy én mivé lettem?

Hogy azért lettem rossz, mert mindent elvesztettem,

Hogy szolgaként rúgtak, és a jóból kitúrtak,

Végül bűnöse lettem egy készen kapott múltnak?

 

Meséljek arról, hány hazug szóban hittem?

Hogy hittel, és hűséggel én kiket követtem?

Hogy leszek-e bérence tolvajnak, zsiványnak,

Vagy maradok hű fia szeretett hazámnak?

 

 

Vagy azt írjam én is, amit mások írnak rólunk?

Hogy széthúz a magyar, hogy folyton ellentmondunk!

És ha akad is egy igaz, az már szóra sem méltó,

Mert ahol meghalt a hit, oda kevés a jó szó.

 

*

 

Bár tudnék úgy írni, hogy minden magyar sírjon,

Hogy minden egyes betű külön-külön fájjon,

És lenne oly ereje minden leírt szónak,

Hogy megtörjön a lelke minden olvasómnak.

 

Ha úgy tudnék írni, megírnám nektek,

Hogy hitetlenek vagytok, és rossz embert követtek,

Hogy hazátok sorsát gyáván eladnátok,

Mert annyira féltek, hogy itthon is bujkáltok.

 

Ha lenne ilyen erő egy ügyetlen versben,

Megírnám azt is, hogy miért vagytok csendben,

Hogy mért tűritek némán, csalók hazugságát,

Hogy az odavetett koncért, mért éreztek hálát.

 

Bár tudnék úgy írni, hogy úgy fájjon a versem,

Mint ahogy hazámért, népemért szánakozik lelkem,

Hogy érezze az is, akit most elkerül a bánat,

Hogy úgy szaggassa lelkét, mint magyart a gyalázat.

 

Ha pár őszinte szóval el lehetne érni,

Hogy minden igaz magyar, ezután csak azért fog élni,

Hogy mindazt, mit Isten rábízott e népre,

Ne jusson júdások, árulók kezébe,

 

 

Ha úgy tudnék írni, hogy mind megértenétek,

Hogy mi lehet a vége ennek az egésznek,

Talán nem is írnék soha, kinek kell egy jóslat,

Ami csak rabságról, vagy háborúról szólhat?

 

De ha nekem kell megírnom, meg fogom tenni,

És ha nem is fog tőle a könnyetek peregni,

Talán eljön a nap, mikor épp te mondod ki bátran,

Hogy nem leszünk rabok, a saját hazánkban!

 

Mert ugye, mi van, ha mégis vagyunk itt páran,

Akik bátrak maradtak, ebben az elvadult világban,

Mert hitünk van a jóban, az égi tisztaságban,

Istenben, hazában, családban, barátban,

 

Kik magyarként, igazként, nem félnek a harctól,

Mert mellettük jobb felöl, maga Isten harcol,

És küldhet az ördög ránk hitetlen hadakat:

Mert ahol erős a hit, ott erős az akarat!

 

*

 

Győzni fog a jó, higgyetek egy rossznak,

Nincs helye e földön tolvajnak, gonosznak,

Kik mások munkájából, most fényűzően élnek,

És minden földi jót, a magukénak vélnek,

 

Kik a jók vérét ontják, ha rosszul áll a helyzet,

Mert szegényekből élni, csak háborúban üzlet,

Lehet olcsóbb már ölni, mint néha megbecsülni,

De a magyar, az magyar, és most nem fog tétlen ülni.

 

 

És ha győzni fog a jó, majd bujdosnak a rosszak,

Mert hazátlan lélek nem kell a pokolnak,

Mint ahogy nem kell a mennynek egy szétzavart nemzet,

Kinek drága a kő is, ha finoman metszett.  

 

Igen, győzni fog a jó, ebben kell most hinni,

Ez fogja nemzetünk újra naggyá tenni,

Mert csak a jó képes rá, hogy önmagából éljen,

És ha éhes a rossz, itt meg fog halni éhen.

 

*

 

Majd arról fogok írni, arról a jobbik világról,

Ahol úrként jár a magyar, nem út mentén koldul,

Azt fogom leírni, mi dicsőségét zengi,

Hogy hazáját egy magyar, sose hagyná veszni!

 

 

Családi kör – 2009

 

 

Esténként asztalhoz ülünk, én és a családom,

Az öröm rég csak ennyi, mikor őket látom,

Csendes esték ezek, mint az erdei séták,

Ennyi a nyugalmunk, az így eltöltött órák.

 

Hallom szívverésem, szinte zavarja a fülem,

Fészkelődöm folyton, nem lelem a helyem,

Száraz kenyér sarkát, levesembe mártom,

Színtelen tükrében, megtört arcom látom.

 

Éhes gyermekeim, a szegénylevest merik,

Elsorvadó testem, kopott rongyok fedik,

Kopott ruhám ujja, issza már a könnyem,

Nem szabad, hogy lássák, lopva kell töröljem.

 

„Erős lett a leves, de jól megborsoztam!”

Mondhattam is volna, de persze mégse szóltam,

Csak kérges tenyerembe temettem az arcom,

Könnyeimet nyelve, így vívom most harcom.

 

Csend van az asztalnál, megálltak a kezek,

Nem csörren a tányér, amíg én sem eszek,

Felemelem arcom, féltőn nézek rájuk,

Ki adna nekik otthont, ha nem apjuk s hazájuk?

 

Ki adna nekik enni, ha én elbukom a harcban,

Mi védené meg őket két kezemnél jobban?

Gyomrom görcsbe rándul, nem tudok mit tenni,

Fojtogat a sírás, nem tudok már enni.

 

 

Az asztaltól felállok, eloltom a lámpát,

Meggyújtom halkan az utolsó szál gyertyát,

Fényében talán nem látni, hogy félek,

Mert az van most veszélyben, amiért még élek.

 

Mert omladozó házam már nem nyújt menedéket,

Veszélyben van minden, tulajdon, és élet,

Rám simul a csönd, megérint az álom,

Lassan jön a hajnal, de én ébren várom.

 

Nem bántottam senkit, nem öltem, nem raboltam,

Mindenem mi van, azért megdolgoztam,

Éjjelente mégsem jön szememre álom,

Fegyverrel kezemben ellenségem várom.

 

Alszik a családom, az álmukat őrzöm,

Jogom van hozzá, ezért nem jár börtön,

Így ülök csendben, a sötét utcát lesve,

És így lesz ez holnap is, ha eljön majd az este.

 

Órák telnek el, a kelő napot nézem,

Nem vagyok fáradt, vagy talán nem érzem,

A környező házakban, gyúlnak már a fények,

Ébred már az utca, megindul az élet.

 

Rozsdás, öreg puskám, helyére akasztom,

Vár rám kint a munka, ideje indulnom,

Fa kell a kályhába, étel az asztalra,

Teszem, amit kell, ez egy apa dolga.

 

 

 

Gyávák átka

 

 

Van olyan vers, amit vérrel kell írni,

Amit csak úgy lehet mélyen a lelkekbe vésni,

Ha minden sor fáj, és tőrként szúr a szívbe,

Amitől a könnynek, keserű lesz íze.

 

De néha az ember, azt sem veszi észre,

Hogy a papíron a vér, éppen az ő vére,

És nem hisz a szónak, nem hisz a tőrnek,

 Nem hisz az arcán csorduló könnynek.

 

Nem hisz a magyar, nem hisz magában,

Inkább él tovább, egy megcsonkolt hazában,

Inkább tűr tovább, marad néma szolga,

Inkább hulljon ő is, könnyével a porba.

 

Az segít a gyáván, ha vérrel írjuk sorsát,

Hulljon csak a könnye, ha megtagadja múltját,

Follyék csak a vére, harc nélkül a földre,

Üssön lyukat szívén, a hitetlenség tőrje!

 

Ölje csak a bánat, ki nem áll be a sorba,

Őrjítse a csönd, ha inkább néma szolga,

Ne szárítsa könnyét, lágy tavaszi szellő,

Zúgjon csak a lelke, mint viharban az erdő!

 

Minden rejtett álmát, tépje cafatokra,

Legyen büntetése, a vérrel megírt sorsa,

Szálljon a fejére, minden magyar átka,

Kik helyette büszkén, mennek a halálba!

 

Jantyik János