Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hazafias rapszódia

2009.03.24

Hazafias rapszódia

 

 

 

 

Huszonnégy óra, huszonnégy óra.

Földalatt ketyeg, jár az óra,

forog, forog, forog mutatója.

Számlapján kopog paták tengere.

Árpád itt lépked,

mögötte nemzete.

 

 

 

 

Ezer év, ezer év.

Hajónk előtt ott a rév?

Vagy még sok hullám tör a fedélzetre?

Nem láthatom a nagy sötétben.

Igen, sötét van

autónk piroslik sötéten.

A barackfa ága a csillagok

felé nyúl.

Nyújtózik, de nem éri el soha.

Szabadságvágyunk is íly mostoha?

Fényeket nézek az éji felhőn túl.

Csöndes a csillag, égő lelkem oltja,

a gyötrelemnek egyenlőre

ez utolsó kortya

véremből, mert az én vérem

mit kehelyből ivott

hét vezérem.

Igen, az én vezéreim,

mert engem vezérelnek.

Válaszuktól könnyebbülnek

Nyakamban a terhek.

 

 

 

 

Itt élünk és reggel világítja a házat

a térdeplő,

félénk,

fagyos alázat.

És ha kilépek az ajtón és villámlik

Rákóczi kardja,

a kar, mi a halvány fényt adó

gyertyacsonkot tartja

lehanyatlik és a vízbe fúl a fénye,

csobban, s a víz ráhull

autónk szélvédőjére,

amin épp kinézek, sorban fények szállnak,

s langyos kedve támad

a főút porának.

 

 

 

Az évszak fogai közül

nem menekül a sok zöld falevél.

Nem megszokott évszak ez.

Visító,

Újszülött vadkan gyötrelme,

sárban heverő finom úri kelme.

Ez rosszabb mint a tél,

a leghidegebb tél.

Ebben magyarságról senki sem beszél.

 

 

 

 

Nézd, görnyedt a hátunk.

Üres hordókként

a szüretre várunk.

Egy iskolapadban,

egy szép kirakatban, vagy bárhol,

gyűlik a gyűlölet irántunk.

 

 

 

 

Azzal akarok beszélni, aki szólni is képes.

Azzal aki végre,

ha felnéz az égre,

nem repülőket lát

és kodenzcsíkokat,

de látja az Atyát

és karján magyarokat.

Ahonnan Petőfi kiáltja: talpra!

Vörösmarty: rendületlenül!

Hogy mindannyiunknak

imát rebegjen ajka,

akkor is,

ha sorsunkon

a balszerencse ül.

És maga Petőfi

és negyvennyolc

vetüljön szemem elé,

elmélyülten ábrándozva

a buszon, hazafelé.

 

 

 

Egész úton lovas honvédek

vágtatnak mellettem.

Azt zúgja a homoki szél,

hogy jó magyar lettem...

 

 

 

 

Mindig csak elkeserítő

Esőzés moraja veri fel

e tájat, más szemével nézve:

meghatóan.

Csak az én szemem nem könnyezik,

ha földjét éri lábam

a buszmegállóban.

 

 

 

 

Nincs esernyőm.

Nem kell

Engedjetek megáznom!

Hideg van.

Ilyenkor mindig

a Don-kanyarban fázom.

Ott fázom és ott reszketek,

ahol a hitem védője remeg.

Ott járok haza minden nap,

hol állnak bánat-kutak

mélyen lelkünkbe fúrva,

és míg meg nem halunk,

addig járunk e nyomorult kútra.

 

 

 

Fáj ez a kút,

beleugranak sokan.

Fájnak a határok,

kik húzták, élnek boldogan.

Itt néznek pökhendi,

idegen arcok.

Itt fájnak leginkább

a vesztett harcok.

Itt lobog minden 

ötvenhatos zászló,

s a zászlókat vivők szájából

pár szó.

Itt, ebben a szívben...   

 

 

 

 

Egyre sötétedik az élet és az ég is.

Búsul a népem

és bánkódom én is,

de ilyen sötét éjszakákon

oh, azért mégis

tombol belül az akarat

és a lelkesülés,

hogy majd egy éjszaka alatt

megváltás jő.

A remény fénye villan

a csillagokban,

felém sugároz e halhatatlan erő.

Álomra várva nézem a nyugvó eget

az ágyamból.

Fentről egy lantos integet,

szép zenéje átkarol

és ringat, ringat szép magyar szava,

előttem a régvolt szép, magyar haza.

 

 

 

 

Összekulcsolt kézzel, félálomban

kérem, hogy e sorsot, mit kapott a magyar,

vedd el oh Istenünk,

mert jobb holnapot akar.      

 

 

Marcsák Gergely

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Adjon az Isten

(Erica, 2009.08.26 19:23)

Szia!!Köszönöm!!Szebb jövőt!